2016. július 25., hétfő

Honoré de Balzac: A rejtély




Honoré de Balzac: A rejtély
(Un ténébreuse affaire, ford. Somogyi Pál László, 1962.)
Eredeti megjelenés: 1841 (1846-tól a Jelenetek a politikai életből című ciklus része)

A cselekmény Arcis-sur Aube-ban játszódik, a Cinq-Cygne kastélyban és környékén. A  jakobinus diktatúra után a fiatal Laurence de Cinq-Cygne grófnőnek mindössze ez a kisebb épület maradt meg a hatalmas gondreville-i és troyes-i birtokból, miután szüleit, rokonait a forradalmárok guillotine alá juttatták. Laurence bátyja, Jules harcban esett el. Két unokafivére élt még, az ikrek, Marie-Paul és Paul-Marie Simeuse, akik külföldre menekültek, s velük együtt a két D’Hauteserre-fiú, akik a Cinq-Cygne-ek és Simeuse-ök rokonai voltak. A szülők, D’Hauteserre-ék lettek Laurence grófnő gyámjai. D’Hauteserre, akinek bátyját, az abbét akkor lőtték le a jakobinusok, amikor parasztruhában menekülni készült, a megmaradt kis birtokon gazdálkodott, eléggé hatékonyan, úgyhogy sikerült biztos anyagi egzisztenciát teremteni a fiatal grófnőnek.
 A grófnő vidéken nevelkedett tehát, és vadóc, öntörvényű, látszólag kezelhetetlen hölggyé serdült. Gyűlölete a forradalmárok, majd Napóleon iránt vele együtt növekedett, s két egyformán erős cél vezérelte: sikeres összeesküvést szőni Napóleon ellen és visszahozni a négy rokon fiút külföldről.
A regénycselekmény az elkobzott Gondreville köré épül: ott látjuk az egykori  gazdatisztet, Michut, aki mindenáron megszerezni, megvásárolni akarta a birtokot, de ott látjuk már a héjákat, akik szintén kivetették hálójukat a gazdátlan örökségre: Marion, a stróman saját nevén, de nem a saját részére jegyeztette be igényét a kastélyra, hanem a környék feltörekvő hatalmasságának, Malinnak tett vele szolgálatot. Malin később meg is szerezte a birtokot, s Gondreville grófja néven került egyre feljebb az államgépezetben. Forradalmár előéletű niemand, ő végeztette ki a Simeuse családot, a cselekmény indítása idején már képviselő volt.
Michu, a gazdatiszt visszataszító külsejű, mogorva ember, s az iránta élő ellenszenvet kezdetben az is táplálja, hogy felesége, Marthe a környék egykori rémének, a forradalmi vésztörvényszék elnökének lánya volt, akinek apja sok nemest és papot küldött halálba. A cselekmény során azonban ez a Victor Hugo romantikus tollára is méltó szereplő egészen más színben tűnik fel, nem ellenségeként, hanem éppen önfeláldozó, eszes és ügyes barátjaként az arisztokrata fiataloknak.
Cinq-Cygne grófnőnek ugyanis sikerül visszahoznia unokafivéreit és a D’Hauteserre-fiúkat a birtok közelébe, és elrejteni őket a környéken szaglászó titkosrendőrök és csendőrök elől. Csakhogy éppen amikor úgy tűnik, Napóleon hatalmának megerősödésével konszolidálódik a helyzet, akkor kezdődik az öt fiatal nemes magánéleti és politikai keresztútja. Balzac végigvezeti történetüket Napóleon császárrá emelkedésének és bukásának idején, majd a restauráció korában, azonban ahelyett hogy tragédiájuk meg- és feloldódna, egyre bonyolultabb, egyre homályosabb szövevényébe keverednek a közéleti és politikai eseményeknek.
 A történetből látszólag Balzac egyik legromantikusabb regénye kerekedett ki. A zord külső mögött rejlő nemes lélek (Michu alakja), a régi apátság romjai között rejtőző nemes ifjak, az álruhás támadók, az ikerfiúk, akik ugyanazt a hölgyet szeretik és Laurence, aki nem tud dönteni közöttük (a motívumot Arany János is felhasználja a Toldi estéjében) – már-már a vadromantika felé viszi el a cselekményt. Ugyanakkor ha a  történelmi miliőt tekintjük, s azokat a nagyon is realisztikus körülményeket, amelyek a szereplők sorsát alakítják, akkor ez a romantikus motívumtár inkább az abszurd jelzőt érdemli ki.
A regény hátterének megértéséhez szükség van némi történelmi ismeretre, bár aki Balzac regényfolyamát, Az emberi színjátékot a VII. kötetig (mely a jelen regényt tartalmazza) folyamatosan, egyhuzamban olvasta, azt maga Balzac is éppen eléggé felvértezte a szükséges tudással. Annál inkább érdemes érteni, mert Balzac e regényében a modern kor hatalmi mechanizmusát rajzolta meg, azokat a mintázatokat, melyek szerint a francia forradalom óta a világ működik. Ahogyan az arisztokráciát és a klérust a harmadik rend kiirtotta, ám ahelyett, hogy új világot épített volna, maga foglalta el az arisztokrácia helyét, rangját, s maga kezdte el ugyanazokat a viselkedési és kulturális szabályokat követni, amelyeket lentről/kintről olyannyira vágyott és irigyelt. Arisztokrácia helyett az arisztokrácia utánzatát hozta létre, csak éppen sokkal kevesebb műveltséggel, önkorlátozással, testi-lelki kifinomultsággal. Ezt a folyamatot a Malin nevű forradalmár útja képviseli a regényben.
A másik markáns tulajdonsága az új világnak a hatalom láthatatlanná válása és a követhetetlenségig való rétegződése. Balzac regényének (pontosabban a regényben is megjelenő történelmi világnak) az abszurditása ebből a végeláthatatlan építményből ered. A helyi hatalmasságok addig tűnnek nagynak, amíg fel nem tárul mögöttük a következő szint. Az ügyeskedő Marion képviseli  az első szintet a regényben. Mögötte áll Malin, a képviselő, később gróf, majd államtanácsos, tizenkét elkövetkező kormány kiszolgálója; azonban ő is ezer szállal függ a titkosrendőrség tagjaitól, Corantintől és Peyradtól (a Balzac-regények visszatérő szereplőitől). Ezeknek főnöke a félelmetes rendőrminiszter, Joseph Fouché (1759–1820), akit Balzac a korszak egyik zsenijének tekint, bár nem feltétlenül jó értelemben. 

 Fouché hasonló pályát jár be, mint Malin: a forradalom idején a Konvent tagja volt és a radikális Hegy-pártiakhoz csatlakozott. Eredetileg népszónok szeretett volna lenni, de olyan kevés tehetsége volt hozzá, hogy visszahúzódott a háttérbe és titkosrendőr lett belőle, egyre növekvő hatalommal. 1793. január 17-én XVI. Lajos kivégzésére szavazott, de ő szervezte meg nem sokkal később Robespierre megbuktatását és kivégzését is. Napóleon félt tőle, félretenni nem merte. 1809-ben Fouché megszerezte az Otranto hercege címet, de egy évvel később Napóleon mégis szembefordul vele, ekkor Fouché Toscanába menekült. Nem sokkal később kibékültek, de a bizalmatlanság kölcsönös maradt. Fouché nem is tért vissza Franciaországba, 1813-ban Laibachban (Ljubljanában), majd Rómában és Nápolyban élt. Jócskán benne volt a keze a Napóleon elleni európai szövetkezésben, s amikor Napóleon 1814-ben visszatért, egyszerre szervezkedett mellette és ellene. A Bourbon restauráció idején, 1820-ig XVIII. Lajos rendőrminisztere volt.  
Talleyrand hat "feje"
Méltó társa volt Fouchénak Talleyrand herceg, Napóleon diplomatája, külügyminisztere. Az ő pályáján is éles kanyarok és fordulatok láthatók. A „sánta ördög”, ahogyan a korszakban nevezték, semmiféle bűntől, korrupciótól nem riadt vissza. Előbb az egyházi pályán jutott el a legmagasabb posztokig, Autun püspöke lett (miközben minden környezetébe kerülő hölgyet elcsábított). A forradalom idején a Nemzetgyűlés elnöke, az Emberi és polgári jogok nyilatkozatának egyik fogalmazója volt, majd külföldi diplomata lett. A pápa időközben kiközösítette, de maga is hátat fordított az egyháznak. Innentől kezdve minden lehetséges hatalmat kiszolgált, de főként a saját érdekeit tartotta szem előtt (Balzacnál nem egy vonása felismerhető az Elveszett illiúziók Vautrin-jében). A korabeli karikatúrák hat fejjel rajzolták meg alakját, utalva gyakori fordulataira és korrupciós ügyeire.
Fouché és Talleyrand egyik találkozóját és titkos megbeszélését Balzac is megrajzolja a regényben. Jelen van Sieyés abbé is, a francia forradalom politikai gondolkodója, a kiváltságosok (!) elleni harc egyik vezéregyénisége, a Direktórium tagja, majd Napóleon mellett a háromtagú konzuli testület egyik tagja, vagyis hasonló múlttal rendelkezett, mint két társa. Ilyen hatalomkoncentráció mellett Napóleon az életben is, a regényben is meglehetősen „jelentéktelen” percembernek tűnik. Balzac említi is azt a jelentet, amikor a marengói csata idején, 1800-ban éppen a három említett személy úgy dönt, ha Napóleon elveszíti Itáliát, megbuktatják, de ha megnyeri a csatát, akkor segíteni fogják.
 A regény szereplői ennek a titkos hatalomnak a hálójába keverednek, s minden lépésük, melyről azt hiszik, hogy önállóan cselekszenek, valójában egy játszma része. Az ördögi terv azért fogan meg Fouché és Corentin fejében, mert bosszút akarnak állni Laurence-en és az ifjakon – a regény elején ugyanis ez a kis nemesi csapat némi lépéselőnyre tett szert, és ezt a titkos társaság nem bocsátotta meg nekik.
Balzac azonban nem áll meg itt – nem egyetlen okra, nem a „jó” és a „rossz”, a látható és láthatatlan ellentétére építkezik – nem romantikus, hanem abszurd regényt ír. A sors és a cselekmény iróniája ugyanis, hogy Fouché, Talleyrand herceg és Sieyés abbé mögött újabb titkos hatalom vagy társaság rajzolódik ki, a bankárok köre. Az ő ügyleteikbe még a titkosrendőrség sem lát bele, és kiszámítani sem tudja lépésiket. Fouché majdnem belebukik egy ilyen ügyletbe: a marengói csata napján küldönc érkezik Párizsba, aki a csata elvesztését jelenti. Ennek hatására Fouché és köre megrendeli, kinyomtatja és terjeszteni kezdi a röplapokat, plakátokat, melyekkel Napóleont akarják likvidálni. Időközben kiderül, hogy mi célja volt az álhírnek: a részvények ára leesik, s valaki olcsón felvásárolja őket. A valódi hír a csata megnyeréséről este érkezik meg, s Fouchéék lóhalálban gyűjtik be és rejtik el a kinyomtatott szóróanyagot.
A francia forradalom az állandósult hatalmi struktúra eltörlését tűzte ki célul, ezért sok ezer, százezer nemest űztek el és gyilkoltak le, élükön a királyi párral. Az egyenlőségeszme azonban jó és maradandó valutának bizonyult: sikeresen fel lehetett rá építeni egy olyan új hatalmi szerkezetet, amely az arisztokráciáénál is állandóbb és folytonosabb, mert rejtettebb, titkosabb és rétegzettebb. Az új hatalom minden elkövetkező kormányváltást túlélt, sőt ő szervezte ezeket, saját érdekei mentén. Ugyanakkor látható szinten is újjászerveződött az arisztokrácia egykori struktúrája: Fouché is, Talleyrand is hercegi címet szerzett, a regénybeli Malinből gróf lett, akárcsak a Balzac-regények sok más szereplőjéből, például Nucingenből, a bankárból báró. A nagy francia forradalom, az új világ nyitó felvonása nem volt egyéb hatalmi és üzleti vállalkozásnál.

Magyar fordítások

Az első magyar fordítás 1923-ban jelent meg a Génius Kiadónál, Éber Lászlótól: A homályos ügy címmel.
Az Europa Könyvkiadó 1962-ben adta ki Somogyi Pál László fordítását A rejtély címmel.
2016-ban jelent meg végül Moly Tamás fordításában a regény, Egy homályos eset címmel (www.fapadoskönyv.hu)

Irodalom

Magyarul a regénynek semmi irodalma nincs.
Franciául néhány fontosabb szöveg:
Max Andreoli, « Sur le début d’un roman de Balzac, Une Ténébreuse Affaire », L'Année balzacienne, 1975, p. 89-123.
S. J. Berard, « À propos d’Une Ténébreuse Affaire, problème de genèse blème-blême », Cahiers de l’Association Internationale des Études Françaises, 1963, no 15, p. 331-340.
Étienne Cluzel, « David Séchard d’Honoré de Balzac ou une autre 'ténébreuse affaire' », Bulletin du Bibliophile et du Bibliothécaire, 1957, no 6, p. 225-241.
René-Alexandre Courteix, « La Vision de l’église catholique dans Une Ténébreuse Affaire », L’Année balzacienne, 1998, no 19, p. 29-38.
(it) Luigi Derla, « Balzac e il romanzo storico: Une Ténébreuse Affaire », Testo: Studi di Teoria e Storia della Letteratura e della Critica, Jan-June 2005, no 26 (49), p. 67-82.
(en) Owen Heathcote, « Balzac at the Crossroads: The Emplotment of Terror in Une ténébreuse affaire », The Play of Terror in Nineteenth-Century France, Newark ; London, U of Delaware P ; Associated UP, 1997, p. 130-46.
Ayse Eziler Kiran, « La Révolution et ses référents dans Une Ténébreuse Affaire de Balzac », Frankofoni, 1989, no 1, p. 213-24.
Mireille Labouret, « Le Sublime de la terreur dans Les Chouans et Une Ténébreuse Affaire », L’Année balzacienne, 1990, no 11, p. 317-327.
Pierre Laubriet, « Autour d’Une ténébreuse affaire », L’Année balzacienne, 1968, p. 267-282.
Jacques Maurice, « La Transposition topographique dans Une Ténébreuse Affaire », L’Année balzacienne, Paris, Garnier Frères, 1965, p. 233-8.
Anne-Marie Meininger, « Andre Campi : du Centenaire à Une ténébreuse affaire », L’Année balzacienne, 1969, p. 135-145.
(en) Armine Kotin Mortimer, « Balzac: Tenebrous Affairs and Necessary Explications », The Play of Terror in Nineteenth-Century France, Newark ; London, U of Delaware P ; Associated UP, 1997, p. 242-55
(it) Pierluigi Pellini, « Balzac fra romanzo storico e ‘romanzo giudiziario’: Lettura di Un caso tenebroso », Problemi: Periodico Quadrimestrale di Cultura, Jan-Apr 1996, no 104, p. 50-79.
Franc Schuerewegen, « Une ténébreuse affaire ou l’histoire et le jeu », L’Année balzacienne, 1990, no 11, p. 375-388.
Françoise M. Taylor, « Mythes des origines et société dans Une Ténébreuse Affaire de Balzac », Nineteenth-Century French Studies, Fall-Winter 1985-1986, no 14 (1-2), p. 1-18.
(en) Gwen Thomas, « The Case of the Missing Detective: Balzac’s Une ténébreuse affaire », French Studies, July 1994, no 48 (3), p. 285-98.
André Vanoncini, « Balzac et la ténébreuse naissance du roman policier », Romanische Studien 3, 2016., http://romanischestudien.de/index.php/rst/article/view/57/321

Feltöltés ideje: 2016. júl. 25.
 

2015. június 30., kedd

Charles Frazier: Hideghegy (Cold Mountain)



(ford. Rakovszky Zsuzsa, Magvető, Budapest, 1999, 425 old.)

 Az eredeti mű: Cold Mountain címmel 1997 júniusában jelent meg az Avalon Travel Publishing kiadónál, Emeryville, California (ISBN 0-8711-3679-1), majd 1998 szeptemberében zsebkiadásban a Vintage Books kiadónál, New York (ISBN 0-3757-0075-7), s azóta több más zsebkiadásban. A hatalmas siker után Frazier nyolc millió dolláros előleget kapott a következő regénye megírására, mely 2006-októberében jelent meg Thirteen Moons (A tizenhárom hold) címmel, és a cherokee indiánok történetéről, földjükről való elűzéséről szól. Magyarul Nagy Gergely fordításában jelent meg 2008-ban, a Magvető Kiadónál.
Fraziernek 2011-ben jelent meg a következő regénye Nightwoods címmel, ennek nincs magyar fordítása, de reméljük, hogy lesz.

Hideghegy
A regény cselekménye az amerikai polgárháború vége felé, 1864-ben indul, de az emlékezések révén visszanyúlik 1861-be, a háború kezdetéhez, néhány esetben pedig (Ada apjának, vagy az apa házasságának történetével) még korábbi időpontra. Az 1864-ben induló történetnek három főszereplője van. Inman a háború egyik katonájaként a petersburgi (Virginia) csatasorozatban, 1864 nyarán súlyosan megsebesül, kórházba kerül, majd kora ősszel, féligmeddig felgyógyulva úgy dönt, megszökik a kórházból, egyúttal a déli seregből. Ősz elején indul az észak-karolinai, raleigh-i kórházból, és több havi vándorlás után decemberben ér "haza", a Hideghegy (Cold Mountain) környékére. A női főszereplő, Ada Monroe egy lelkész lánya, ott él a Hideghegy környékén egy birtokon, és a háború utolsó évében veszíti el atyját. Miután egyedül marad, tehetetlenül nézi, ahogy pusztulásnak indul körülötte minden. Nem ért semmihez, de nem is igen törődik semmivel. Atyja mellett nem kellett napi gondokkal foglalkoznia, olvashatott, rajzolgathatott, zongorázhatott, társasági életet élhetett úgy, ahogyan azt a dél-karolinai Charlestonban megszokta. A regény elején jellegzetesen városi lányként látjuk őt, kifinomult ízléssel, a vidékkel szemben meglehetős ellenérzéssel, a vidékiek irányában pedig jó adag fölényérzettel. Egy napon, amikor már ennie sem volt mit, megjelent nála Ruby Stobrod, egy csavargó zenész magárahagyatott, de a túlélésben, gazdálkodásban, a létfenntartás gyakorlati teendőiben igencsak jártassá vált lánya. Barátok lettek, és Ada Ruby segítségével lassan rendbehozta birtokát, miközben maga is átalakult, önállóvá, felnőtté ért. Átalakulásának két fordulópontját emeli ki a narrátor: az egyik, amikor a történet elején leírt, csodálatosan szép és különleges ruháját a kerti madárijesztőre adja rá, hogy elűzze vele a tolvaj varjakat, a másik kiemelt pont pedig, amikor nőies ruháit lecseréli a sokkal praktikusabb és kényelmesebb férfinadrágra, mit sem törődve külsejével.
Azonban ahogy Ruby lassan átformálja Adát, úgy alakítgat Ada is a barátnőjén. Esténként Homéroszból, az Odüsszeiából olvasgat  neki részleteket, és a regény különösen jó részleteihez tartozik, ahogyan Ruby a maga pragmatikus módján, élettapasztalatának, ember- és természetismeretének fényében kommentálja a hallott történeteket.

 "A nagy utazás"
Az Odüsszeia nemcsak betét a regényben, hanem sajátos architextust is képvisel, párhuzamot, modellt alkotva Inman hazafelé tartó útjához. Az utazás a maga realitásában és áttételes, szimbolikus, allegorikus, metaforikus szinten is központi elemmé válik a regényben. Inman gyaloglása a realitások szintjén elsősorban szökés. Amint átlép a kórház ablakán és útját nyugatnak, a Hideghegynek veszi, abban a pillanatban dezertőrré válik, akinek ajánlatos elkerülnie a járt ösvényeket. A nemzetőrség az egész területen vadászik a katonaszökevényekre, s vagy helyben kivégzik őket, vagy átadják őket valamelyik hadbíróságnak. Ruby és Ada is találkozik egy elfogott szökevénnyel, aki történetével azt a sorsot vázolja, ami Inmanra várna, ha kézre kerítenék.
Inman utazása azonban zarándokút is: a stációk, melyeket bejár, a remélt megtisztulás felé vezeti őt, s Ada emléke, képe úgy él benne, úgy vezérli, mint a még elérhető belső béke záloga. A keresztény mintáknál maradva értelmezhető ez a vonulás keresztútként is, hiszen Inman útszakaszait veszély, szenvedés kíséri. Több megállóhely távolról a krisztusi szenvedéstörténet egy-egy állomáshelyével vethető össze (a ferde ház gazdája például, aki elárulja őt, vagy az öregasszony, aki – Mária Magdolnához hasonlóan – pillanatnyi enyhülést tud nyújtani a gyógyszereivel).
Az Odüsszeiához visszatérve Inman útja bolyongás, földrajzi, fizikai és szellemi értelemben egyaránt. A térképen követve egyenes út vezetne Észak-Karolina észak-keleti részéből a nyugati hegyvidékre, azonban éppen a nemzetőrök és járőrök miatt több esetben kitérőt kell tennie. Az utolsó útszakaszon észak felé veszi útját, hogy onnan ereszkedjen majd le dél-nyugat felé. Szellemi és lelki értelemben az út az átélt háborús borzalmak erkölcsi, emberi újragondolását, feldolgozását teszi lehetővé számára, bár nem mindig a kívánt eredménnyel. A ferde falú házban a varázsitalt keverő romlott nő Kirké távoli rokona, az idős nő a kecskékkel mintha Kalüpszó elöregedett, földi változata lenne, és Nauszikaa is özvegyként, csecsemővel a karján, kiszolgáltatott, védelemre szoruló állapotban jelenik meg a regényben. Inman útja során számos más eseményben is az Odüsszeia deformált, az amerikai polgárháborúhoz alkalmazott változata bukkan fel. Alvilági utazás is egyben, az erőpróbának, az önkeresésnek, az újjászületés reményének az útja. 
Kérdés persze, hogy az újjászületés a háborús élmények után lehetséges-e. Vagy lehetséges-e a dezertálás, és lehetséges-e a krisztusi szenvedéstörténet, melynek a halállal és feltámadással az Újszövetségben mégiscsak vége szakad és értelme támad? Inman bárhogyan is menekül, bújdosik és bolyong, bármennyire viszi előre az Adával való találkozás vágya, a háború folyton utoléri. Akár a nemzetőrök kegyetlenkedéseinek formájában (Teague és csapata), akár a háborús pusztítás eredményének, hatásának formájában (az özvegyen maradt nő a csecsemővel), akár a civil világ aljasságának, erkölcsi leromlásának példáin keresztül (a gyilkolni készülő buja pap, Veasey alakja). Ily módon Inman utazása mintha valójában mozdulatlanság lenne, mintha bárhová menne, bármennyit haladna, mégis egyhelyben, ugyanott maradna.
  
Regénytípusok

Az utazás változataival együtt a mű többféle regénytípust szintetizál. A cselekmény idejét tekintve történelmi regényről van szó, melyet azonban folyamatosan fellazítanak vagy leépítenek más regénymodellek elemei -- elsősorban a már jelzett utazási regény vagy pikareszk struktúrája. Ada, Ruby és Inman külső és belső átalakulását tekintve nevelődési regényről (Bildungsromanról) is beszélni lehet. Jogos lenne háborús regénynek nevezni, hiszen az egész cselekményt, a szereplők sorsát és útját meghatározzák, átszövik a háború eseményei és hatásai. Erős indítást látunk rögtön az első fejezetben, ahol Inman, a kórházból kisétálva, egy vak koldusnak idézi fel a petersburgi ütközetet, realisztikusan és illúziómentesen. A csataleírás már-már abszurdba hajlana át, ha nem érzékeltetné a visszafogott, szenvtelen stílus, hogy itt bizony nem a narrátor stílusjátékáról, látomásáról, hanem a véres realitásról van szó:
 "Olyankor, amikor leguggolt, hogy újra töltsön, Inman nemcsak a lövések zaját hallotta, hanem azt is, ahogyan a golyó belecsapódik az emberi testekbe. Az egyik férfi Inman közelében izgalmában – vagy mert már annyira belefáradt a dologba – elfelejtette kihúzni a puskavesszőt a csőből. Azt is kilőtte, és bele is talált vele az egyik északi mellkasába. Az északi hátrahanyatlott, a testébő kiálló puskavessző pedig együtt rezgett utolsó lélegzetével, mintha csak egy tollatlan nyílvessző találta volna el. [...] A mezőn elszórtan három-négy téglaház állt, és az északiak egy idő múlva ezek mögött igyekeztek fedezéket találni, de annyian, hogy messziről úgy festettek, mint azok a hosszú, kék árnyékok, amelyeket napszálltakor vetnek a házak,. Időről időre azonban kikergette őket onnét a tulajdon lovasságuk, akik a szablyájuk lapjával püfölték őket, mint a tanítók az iskolakerülő diákot. [...] És az északiak csak jöttek és jöttek, még akkor is, amikor a déliek már régen semmi örömüket nem lelték benne, hogy halomra lőjék őket. Inman lassanként meggyűlölte őket, amiért olyan ostobán csökönyösek, hogy mindenáron meg akarnak halni."
Ez a leírás és a későbbi emlékek is realizmusukban és helyenként naturalizmusukban egyedülálló párját képezik Zola Összeomlás című regényének, ott a sedani csataleírásnak.
 Háborús regény atekintetben is, hogy a háborúnak két különálló szintje, dimenziója jelenik meg. Egyfelől a hadszíntéri leírások, Inman emlékeinek köszönhetően, másfelől a hátország, a civil lakosság világa, melynek esélye sincs megvédeni magát a Teague-féle szabadcsapatok kegyetlenkedéseitől. A regényben több hullámban, több jelenetben tér vissza ez a szint: a fiait védő apa agyonverése, Stobrod és Pangle lelövése, stb. Ezeknek az elszabadult járőröknek semmi sem számított, a háború termékei voltak, és még annyi erkölcsi fék sem létezett bennük, amennyi a csatatéren a szembenálló katonákban lenni szokott. Az ilyen jelenetekben a háború hatásának fokozását teremti meg a szerző. Emberi mivoltukból kivetkőzött gyilkológépekként, az odüsszeuszi világ szörnyeiként járják e járőrök a vidéket, és lelkükhöz már nem létezik semmiféle emberi kulcs:
"Inman körülpillantott, sietősen fölmérte a terepet, milyen lehetőségeket kínál harcra. Ráeszmélt, hogy újra az erőszak ismerős világába került. [...] Megnézte magának a nemzetőröket, és látta, hogy van a tekintetükben valami, amit nagyon is jól ismer. Tudta, hogy az efféle embereknek hiába is beszélne. A beszéd nem változtatna semmin, olyannyira nem, hogy szavak helyett akár értelmetlen madárnyelven is karattyolhatna. Vagyis nincs miért késlekednie."
A háborúban maga Inman is átalakul, Saránál, az özvegynél, amikor tükörbe néz, nem ismer magára. "Valami gyilkos ábrázat" tekint vissza rá, de annyiban mégis különbözik a Teague-féle szörnyetegektől, hogy tud különbséget tenni csatatér és hátország, katona és civil között, vagyis tisztában van saját megváltozott énjével, s így van esélye (ha van) a a visszaalakulásra, vagy legalábbis ösztöneinek ellenőrzésére.
 A háborús jelenetek sokrétűsége folytán Frazier műve ellen-Amerika-regény. Pátosz és hamis illúzió nélkül tudja látni az emberiség "ígéretföldjét", a modern demokrácia bűnökben gyökerező hazáját. Az amerikai ideál nála visszájára fordul, amikor egyik jellegzetes alakját néhány mondatban így jellemzi: "Inman azt is látta, hogy a [fiú] haja világosszőke, csaknem fehér. Biztosan német vagy holland vér van benne, gondolta Inman. Esetleg ír, vagy cornwalli beltenyészet terméke. Nem számít. Most már amerikai testestül-lelkestül: fehér a bőre, fehér a haja, és gyilkol."
Végül nevezhető a mű túlélő regénynek, hiszen mind Inman útjához, mind Ada birtokához számos olyan ötlet, ismeret, cselekedet kötődik, mely a természetben való életbenmaradás feltétele.
  
"Avíttas szerkezet?"
A regényszerkezetről szinte minden magyar kritikus megemlíti, hogy "rendkívül egyszerű". Van, aki "avíttnak", ósdinak mondja, és ebből arra lehet következtetni, nagy szerencséje a szerzőnek, hogy nem magyar regényíró, mert a világsiker – kritikai figyelem hiányában – valószínűleg elmaradt volna. Tény, hogy Frazier nem bűvészkedik a barokkosan posztmodern történetvezetéssel és -tördeléssel. Párhuzamos szerkezetű művet ír, felváltva követik egymást az Adáról és az Inmanról szóló fejezetek (legfeljebb a magyarul kissé semmitmondó fejezetcímeket hagyhatta volna el), ráadásul a legklasszikusabb, harmadik személyű narrációval. Ebbe a klasszikus regény- és elbeszélőszerkezetbe azonban, mint a fentebb mondottakból kitűnik, rendkívül sokféle jelentésszintet, regénytípust tudott ötvözni. Bonyolultabb szerkezetben nehezebb, sőt lehetetlen lett volna ez a sokrétűség, mert a formai és narrációs játék önmagára vonta volna a figyelmet. Ezért tapasztalható a formával kísérletező posztmodern regényeknél általában a klasszikus történet hiánya.
Fraziernél mindenesetre újításnak hat ez az egyszerű és klasszikus építkezés, és a történelmi regény műfaja, más regénytipológiai elemekkel beoltva, működni tud, annak ellenére, hogy a hazai irodalmi közvélekedés szerint ez a regényfajta egy letűnt romantikus kor kellékeként működésképtelenné vált. Bizonyítja azt az Arany János-i elgondolást, hogy "írjatok jó eposzt és az eposz korszerű", vagyis hogy nincs elavult forma, csak rossz mű.
 Amitől itt mégis újszerűnek hat, az nemcsak az Odüsszeia architextusként való  működtetéséből, a műfaji elemek sokrétűségéből ered, hanem a hatalmas ismeretanyagból is, amely a regénybe beépül. Frazier a családi legendák mellett (a regény, elmondása szerint, dédapjának és dédnagybátyjának élettörténetében gyökerezik) komoly történelmi kutatásokat végzett, de ami még ennél is fontosabb: a természet-, ember-, növény- és állatismeret hihetetlenül gazdag anyaga, világa jelenik meg a könyv lapjain. Frazier Észak-Karolinában él, Raleigh környékén (ahol a Hideghegy cselekménye is kezdődik), lótenyésztéssel foglalkozik egy farmon. Innen ered a növényekről, lovakról, madarakról, a természetközeli életmódról, gazdálkodásról való mély, aprólékos, gondolkodással és megfigyeléssel szerzett tudása, mely a regény legapróbb részleteiben is ott rejlik, és ez az időtlen/időtálló tudásanyag  erőteljes ellenpólusát képezi a történelmi eseményeknek.
Frazier regénye is bizonyítja, hogy egy mű akkor válik klasszikussá, világirodalommá, maradandóvá, ha a szerző önmagán túl valahogyan a világot is leképezi, vagy megalkotja. Minden nagy világirodalmi mű (Homérosztól Shakespeare-ig és Zoláig) ennek a jó értelemben vett "prodesse et delectare" elvnek köszönheti évszázadokon át nem avuló hatását. Schiller "naiv" és "szentimentális" fogalompárosa kívánkozik ide. Frazer nem önmagát írja, legalábbis nem közvetlenül, hanem abból a tudásanyagból, világismeretből építkezik, mely a teremtett világhoz való viszonyából ered, és ettől válik az oly ritkán tapasztalható, schilleri értelemben vett "naiv" művésszé.

Fontosabb magyar oldalak és bírálatok a könyvről: 
Bori Erzsébet: Könyv: A Bartram-módszer (Charles Frazier: Hideghegy), Magyar Narancs, 1999/24 (06. 17.) 
Horeczky Krisztina – Charles Frazier: Hideghegy– A kétéltű ember (Kétkedőbb kritikus, mint Bori Erzsébet, igyekszik objektívnek látszani, de ugyanúgy a regény hatása alá kerül):
SzabóT. Anna jegyzete a kötetről; "avítt technikának" nevezi a regény eszköztárát; az Odüsszeia-párhuzamra ő is felfigyel.
Monty blogja – kiváló, minden szempontból értő és informatív kritika a regényről és a filmről
Bódi Katalin: Hideghegy, a Bárka online oldalán – sajnálatosan rövid, egyetlen, a boldogságfogalomra épülő kis eszmefuttatás. A regény végéről gondolja újra a történetet, és igyekszik feldolgozni a valóban sokkoló véget.
  
Angol lapok
Peuser, Richard; Trevor Plante (2004). "Cold Mountain's Inman: Fact Versus Fiction". National Archives. Retrieved 2008-11-25.
Marshall, John (December 12, 2006). "Life after 'Cold Mountain'". Seattle Post-Intelligencer. Retrieved 2009-11-23.
James Polk: American Odyssey, NY Times, 1997. júl. 13.
Burnside, John (October 14, 2011). "Nightwoods by Charles Frazier – review". John Burnside. The Guardian.
John Mullan cikke a The Guardianban 2011 szept. 16-án.
  
Filmfeldolgozás
2003-ban készült el a regényből a film, Anthony Minghella rendezésében, Jude Law (Inman), Nicole Kidman (Ada) és Renée Zellweger (Ruby) szereplésével. A forgatókönyv elkészítésében maga Charles Frazier is részt vett, és a filmet Erdélyben forgatták, és számos díjat nyert. Ennek ellenére a regényt sokkal inkább ajánlom, legalábbis a regényvilágot elszegényítő film megtekintése előtt.



2015. június 14., vasárnap

Braniszlav Nusity: A község gyermeke, 1902.



 Braniszlav Nusity (helytelenül: Nusics, 1864–1938) századfordulós szerbiai író, jogász, Milos Obrenovity politikája ellen forduló ellenzéki értelmiségi, ezért börtönbüntetésre ítélték, de csak egy éve töltött itt, majd szabadon engedték. Később diplomata volt a balkáni országokban: Törökországban, Macedóniában, Koszovóban, Szalonikiben. Fiával együtt vett részt az első világháborúban. Fia 1915-ben az "erőltetett menetben" vesztette életét, és Nusity soha nem tudott megbékélni a halálával. Elhagyta Szerbiát, Olaszországban, Svájcban, Franciaországban élt, de 1918-ban visszatért Szarajevóba, majd Belgrádba. Kedélye, irodami munkássága lényegesen megváltozott az esemény után, s több int tíz év után írt újra vígjátékot.
Az újságírás mellett fő tevékenységi területe a színházhoz kapcsolódott. Igazgatója volt előbb a belgrádi Nemzeti Színháznak, majd újvidéki Szerb Színháznak (1904), 1913-ban saját szkopjei színházának, 1923-tól a szarajevói színháznak. Tárcaírói, vígjátékírói tevékenysége mellett írt néhány kötet elbeszélést és három regényt (A község gyermekeOpštinsko dete: Roman jednog odojčeta, Beograd, Dositije Obradović, 1902; Európa Könyvkiadó, 1957), Hajdukok (Hajduci, Beograd, Ćuković, 1934 – ifjúsági regény), és megírta 1915 és fia történetét: Devetsto petnaesta, Tragedija jednog naroda, Beograd, Zagreb, Nušić, 1921. Az utóbbi nincs meg magyarul. Írt továbbá önéletrajzot és humoros önéletrajzot.
Vígjátékai a legtöbbet játszott szerb darabok közé tartoznak – hangnemük a komikumtól kezdve az abszurdba hajló szatíráig terjed.
 A község gyermeke című regénye sok mindenben hasonlít a vígjátékaihoz. Abszurditását nem a fikciós elbeszélői technika hozza létre, nem "nyújtja" és "deformálja" a valóságot, mint például Kafka. Mikszáth lenne a megfelelőbb párhuzam, mert Nusity regényének abszurditása valójában az ábrázolt valóság abszurditása, melyet a szerző látszólag csak realisztikusan "másol". A balkáni, s különösen a belgrádi, vagy Belgrád környéki világot ismerve valóban nem az irracionális technika vonja magára az olvasó figyelmét, hanem mintegy ráismer az évszázadok óta alig változó viselkedési mintázatokra, jellegzetes alakokra, balkáni "észjárásra".
Ilyen kontextusban maga a történet sem tűnik rendkívülinek vagy szokatlannak: Prelepnica községben (kitalált név, mint Mikszáthnál) a szépséges Anika férje elhalálozik, és egyszeriben több pártfogója is akad: Pera pópa, a Mitya, a községi bíró, Paja, az írnok és Jova boltos. A baj akkor kezdődik, amikor az özvegynek gyermeke születik – és folytatódik, amikor az özvegy szőrén-szálán eltűnik a faluból, hátrahagyva a gyermeket. A négy udvarló azután összedugja a fejét, hogy elsimítsák az ügyet és megfelelő helyet találjon a csecsemőnek. Utazásaik és ügyködéseik során egy komplex világ rajzolódik ki a maga jellegezetes alakjaival, közösségeivel. A drámaíró Nusity a regényben is erőteljes, életszerű karaktereket teremt. Teszi ezt általában néhány odavetett vonással, mint a karikaturisták. Nem véletlen volt Nusity maga is szenvedélyes karikatúragyűjtő volt.

A pillanatig sem lanyhuló komikum mellett a regény hatását fokozzák az elbeszélés technikájára vonatkozó szerzőnarrátori kiszólások és önreflexiók, a mesevezetés látszólagos önkényességének megteremtése. A narrátor a klasszikus regényszerkezethez viszonyított eltérésekre, szabadságokra, tudatos elhajlásokra utal, s ezzel egy fantomregényt is felépít a hattérben – azt a regényt, amelyet akkor írna meg, ha tartaná magát a műfaj szabályaihoz. A szöveg és fantomszöveg kettőssége nemcsak a komikum egyik forrása lesz, hanem a szatíra mellett paródiává is emeli a regényt. 
A rendkívül szórakoztató mű 1957-ben jelent meg magyarul. Perovics Szonja fordította, s bár helyenként lehetne finomítani a mondatokon, néha érződik, hogy nem eléggé erőteljes a poénok átültetése, azért alapjában véve tűrhető szöveg. Nem ártana modern fordítást készíteni belőle. 
A regény magyar recepciója szinte nem is létezik. A szerb irodalomban is többet foglalkoznak Nusity drámáival. Puriša Đurđević 1953-ban készített belőle filmet.