2016. július 25., hétfő

Honoré de Balzac: A rejtély




Honoré de Balzac: A rejtély
(Un ténébreuse affaire, ford. Somogyi Pál László, 1962.)
Eredeti megjelenés: 1841 (1846-tól a Jelenetek a politikai életből című ciklus része)

A cselekmény Arcis-sur Aube-ban játszódik, a Cinq-Cygne kastélyban és környékén. A  jakobinus diktatúra után a fiatal Laurence de Cinq-Cygne grófnőnek mindössze ez a kisebb épület maradt meg a hatalmas gondreville-i és troyes-i birtokból, miután szüleit, rokonait a forradalmárok guillotine alá juttatták. Laurence bátyja, Jules harcban esett el. Két unokafivére élt még, az ikrek, Marie-Paul és Paul-Marie Simeuse, akik külföldre menekültek, s velük együtt a két D’Hauteserre-fiú, akik a Cinq-Cygne-ek és Simeuse-ök rokonai voltak. A szülők, D’Hauteserre-ék lettek Laurence grófnő gyámjai. D’Hauteserre, akinek bátyját, az abbét akkor lőtték le a jakobinusok, amikor parasztruhában menekülni készült, a megmaradt kis birtokon gazdálkodott, eléggé hatékonyan, úgyhogy sikerült biztos anyagi egzisztenciát teremteni a fiatal grófnőnek.
 A grófnő vidéken nevelkedett tehát, és vadóc, öntörvényű, látszólag kezelhetetlen hölggyé serdült. Gyűlölete a forradalmárok, majd Napóleon iránt vele együtt növekedett, s két egyformán erős cél vezérelte: sikeres összeesküvést szőni Napóleon ellen és visszahozni a négy rokon fiút külföldről.
A regénycselekmény az elkobzott Gondreville köré épül: ott látjuk az egykori  gazdatisztet, Michut, aki mindenáron megszerezni, megvásárolni akarta a birtokot, de ott látjuk már a héjákat, akik szintén kivetették hálójukat a gazdátlan örökségre: Marion, a stróman saját nevén, de nem a saját részére jegyeztette be igényét a kastélyra, hanem a környék feltörekvő hatalmasságának, Malinnak tett vele szolgálatot. Malin később meg is szerezte a birtokot, s Gondreville grófja néven került egyre feljebb az államgépezetben. Forradalmár előéletű niemand, ő végeztette ki a Simeuse családot, a cselekmény indítása idején már képviselő volt.
Michu, a gazdatiszt visszataszító külsejű, mogorva ember, s az iránta élő ellenszenvet kezdetben az is táplálja, hogy felesége, Marthe a környék egykori rémének, a forradalmi vésztörvényszék elnökének lánya volt, akinek apja sok nemest és papot küldött halálba. A cselekmény során azonban ez a Victor Hugo romantikus tollára is méltó szereplő egészen más színben tűnik fel, nem ellenségeként, hanem éppen önfeláldozó, eszes és ügyes barátjaként az arisztokrata fiataloknak.
Cinq-Cygne grófnőnek ugyanis sikerül visszahoznia unokafivéreit és a D’Hauteserre-fiúkat a birtok közelébe, és elrejteni őket a környéken szaglászó titkosrendőrök és csendőrök elől. Csakhogy éppen amikor úgy tűnik, Napóleon hatalmának megerősödésével konszolidálódik a helyzet, akkor kezdődik az öt fiatal nemes magánéleti és politikai keresztútja. Balzac végigvezeti történetüket Napóleon császárrá emelkedésének és bukásának idején, majd a restauráció korában, azonban ahelyett hogy tragédiájuk meg- és feloldódna, egyre bonyolultabb, egyre homályosabb szövevényébe keverednek a közéleti és politikai eseményeknek.
 A történetből látszólag Balzac egyik legromantikusabb regénye kerekedett ki. A zord külső mögött rejlő nemes lélek (Michu alakja), a régi apátság romjai között rejtőző nemes ifjak, az álruhás támadók, az ikerfiúk, akik ugyanazt a hölgyet szeretik és Laurence, aki nem tud dönteni közöttük (a motívumot Arany János is felhasználja a Toldi estéjében) – már-már a vadromantika felé viszi el a cselekményt. Ugyanakkor ha a  történelmi miliőt tekintjük, s azokat a nagyon is realisztikus körülményeket, amelyek a szereplők sorsát alakítják, akkor ez a romantikus motívumtár inkább az abszurd jelzőt érdemli ki.
A regény hátterének megértéséhez szükség van némi történelmi ismeretre, bár aki Balzac regényfolyamát, Az emberi színjátékot a VII. kötetig (mely a jelen regényt tartalmazza) folyamatosan, egyhuzamban olvasta, azt maga Balzac is éppen eléggé felvértezte a szükséges tudással. Annál inkább érdemes érteni, mert Balzac e regényében a modern kor hatalmi mechanizmusát rajzolta meg, azokat a mintázatokat, melyek szerint a francia forradalom óta a világ működik. Ahogyan az arisztokráciát és a klérust a harmadik rend kiirtotta, ám ahelyett, hogy új világot épített volna, maga foglalta el az arisztokrácia helyét, rangját, s maga kezdte el ugyanazokat a viselkedési és kulturális szabályokat követni, amelyeket lentről/kintről olyannyira vágyott és irigyelt. Arisztokrácia helyett az arisztokrácia utánzatát hozta létre, csak éppen sokkal kevesebb műveltséggel, önkorlátozással, testi-lelki kifinomultsággal. Ezt a folyamatot a Malin nevű forradalmár útja képviseli a regényben.
A másik markáns tulajdonsága az új világnak a hatalom láthatatlanná válása és a követhetetlenségig való rétegződése. Balzac regényének (pontosabban a regényben is megjelenő történelmi világnak) az abszurditása ebből a végeláthatatlan építményből ered. A helyi hatalmasságok addig tűnnek nagynak, amíg fel nem tárul mögöttük a következő szint. Az ügyeskedő Marion képviseli  az első szintet a regényben. Mögötte áll Malin, a képviselő, később gróf, majd államtanácsos, tizenkét elkövetkező kormány kiszolgálója; azonban ő is ezer szállal függ a titkosrendőrség tagjaitól, Corantintől és Peyradtól (a Balzac-regények visszatérő szereplőitől). Ezeknek főnöke a félelmetes rendőrminiszter, Joseph Fouché (1759–1820), akit Balzac a korszak egyik zsenijének tekint, bár nem feltétlenül jó értelemben. 

 Fouché hasonló pályát jár be, mint Malin: a forradalom idején a Konvent tagja volt és a radikális Hegy-pártiakhoz csatlakozott. Eredetileg népszónok szeretett volna lenni, de olyan kevés tehetsége volt hozzá, hogy visszahúzódott a háttérbe és titkosrendőr lett belőle, egyre növekvő hatalommal. 1793. január 17-én XVI. Lajos kivégzésére szavazott, de ő szervezte meg nem sokkal később Robespierre megbuktatását és kivégzését is. Napóleon félt tőle, félretenni nem merte. 1809-ben Fouché megszerezte az Otranto hercege címet, de egy évvel később Napóleon mégis szembefordul vele, ekkor Fouché Toscanába menekült. Nem sokkal később kibékültek, de a bizalmatlanság kölcsönös maradt. Fouché nem is tért vissza Franciaországba, 1813-ban Laibachban (Ljubljanában), majd Rómában és Nápolyban élt. Jócskán benne volt a keze a Napóleon elleni európai szövetkezésben, s amikor Napóleon 1814-ben visszatért, egyszerre szervezkedett mellette és ellene. A Bourbon restauráció idején, 1820-ig XVIII. Lajos rendőrminisztere volt.  
Talleyrand hat "feje"
Méltó társa volt Fouchénak Talleyrand herceg, Napóleon diplomatája, külügyminisztere. Az ő pályáján is éles kanyarok és fordulatok láthatók. A „sánta ördög”, ahogyan a korszakban nevezték, semmiféle bűntől, korrupciótól nem riadt vissza. Előbb az egyházi pályán jutott el a legmagasabb posztokig, Autun püspöke lett (miközben minden környezetébe kerülő hölgyet elcsábított). A forradalom idején a Nemzetgyűlés elnöke, az Emberi és polgári jogok nyilatkozatának egyik fogalmazója volt, majd külföldi diplomata lett. A pápa időközben kiközösítette, de maga is hátat fordított az egyháznak. Innentől kezdve minden lehetséges hatalmat kiszolgált, de főként a saját érdekeit tartotta szem előtt (Balzacnál nem egy vonása felismerhető az Elveszett illiúziók Vautrin-jében). A korabeli karikatúrák hat fejjel rajzolták meg alakját, utalva gyakori fordulataira és korrupciós ügyeire.
Fouché és Talleyrand egyik találkozóját és titkos megbeszélését Balzac is megrajzolja a regényben. Jelen van Sieyés abbé is, a francia forradalom politikai gondolkodója, a kiváltságosok (!) elleni harc egyik vezéregyénisége, a Direktórium tagja, majd Napóleon mellett a háromtagú konzuli testület egyik tagja, vagyis hasonló múlttal rendelkezett, mint két társa. Ilyen hatalomkoncentráció mellett Napóleon az életben is, a regényben is meglehetősen „jelentéktelen” percembernek tűnik. Balzac említi is azt a jelentet, amikor a marengói csata idején, 1800-ban éppen a három említett személy úgy dönt, ha Napóleon elveszíti Itáliát, megbuktatják, de ha megnyeri a csatát, akkor segíteni fogják.
 A regény szereplői ennek a titkos hatalomnak a hálójába keverednek, s minden lépésük, melyről azt hiszik, hogy önállóan cselekszenek, valójában egy játszma része. Az ördögi terv azért fogan meg Fouché és Corentin fejében, mert bosszút akarnak állni Laurence-en és az ifjakon – a regény elején ugyanis ez a kis nemesi csapat némi lépéselőnyre tett szert, és ezt a titkos társaság nem bocsátotta meg nekik.
Balzac azonban nem áll meg itt – nem egyetlen okra, nem a „jó” és a „rossz”, a látható és láthatatlan ellentétére építkezik – nem romantikus, hanem abszurd regényt ír. A sors és a cselekmény iróniája ugyanis, hogy Fouché, Talleyrand herceg és Sieyés abbé mögött újabb titkos hatalom vagy társaság rajzolódik ki, a bankárok köre. Az ő ügyleteikbe még a titkosrendőrség sem lát bele, és kiszámítani sem tudja lépésiket. Fouché majdnem belebukik egy ilyen ügyletbe: a marengói csata napján küldönc érkezik Párizsba, aki a csata elvesztését jelenti. Ennek hatására Fouché és köre megrendeli, kinyomtatja és terjeszteni kezdi a röplapokat, plakátokat, melyekkel Napóleont akarják likvidálni. Időközben kiderül, hogy mi célja volt az álhírnek: a részvények ára leesik, s valaki olcsón felvásárolja őket. A valódi hír a csata megnyeréséről este érkezik meg, s Fouchéék lóhalálban gyűjtik be és rejtik el a kinyomtatott szóróanyagot.
A francia forradalom az állandósult hatalmi struktúra eltörlését tűzte ki célul, ezért sok ezer, százezer nemest űztek el és gyilkoltak le, élükön a királyi párral. Az egyenlőségeszme azonban jó és maradandó valutának bizonyult: sikeresen fel lehetett rá építeni egy olyan új hatalmi szerkezetet, amely az arisztokráciáénál is állandóbb és folytonosabb, mert rejtettebb, titkosabb és rétegzettebb. Az új hatalom minden elkövetkező kormányváltást túlélt, sőt ő szervezte ezeket, saját érdekei mentén. Ugyanakkor látható szinten is újjászerveződött az arisztokrácia egykori struktúrája: Fouché is, Talleyrand is hercegi címet szerzett, a regénybeli Malinből gróf lett, akárcsak a Balzac-regények sok más szereplőjéből, például Nucingenből, a bankárból báró. A nagy francia forradalom, az új világ nyitó felvonása nem volt egyéb hatalmi és üzleti vállalkozásnál.

Magyar fordítások

Az első magyar fordítás 1923-ban jelent meg a Génius Kiadónál, Éber Lászlótól: A homályos ügy címmel.
Az Europa Könyvkiadó 1962-ben adta ki Somogyi Pál László fordítását A rejtély címmel.
2016-ban jelent meg végül Moly Tamás fordításában a regény, Egy homályos eset címmel (www.fapadoskönyv.hu)

Irodalom

Magyarul a regénynek semmi irodalma nincs.
Franciául néhány fontosabb szöveg:
Max Andreoli, « Sur le début d’un roman de Balzac, Une Ténébreuse Affaire », L'Année balzacienne, 1975, p. 89-123.
S. J. Berard, « À propos d’Une Ténébreuse Affaire, problème de genèse blème-blême », Cahiers de l’Association Internationale des Études Françaises, 1963, no 15, p. 331-340.
Étienne Cluzel, « David Séchard d’Honoré de Balzac ou une autre 'ténébreuse affaire' », Bulletin du Bibliophile et du Bibliothécaire, 1957, no 6, p. 225-241.
René-Alexandre Courteix, « La Vision de l’église catholique dans Une Ténébreuse Affaire », L’Année balzacienne, 1998, no 19, p. 29-38.
(it) Luigi Derla, « Balzac e il romanzo storico: Une Ténébreuse Affaire », Testo: Studi di Teoria e Storia della Letteratura e della Critica, Jan-June 2005, no 26 (49), p. 67-82.
(en) Owen Heathcote, « Balzac at the Crossroads: The Emplotment of Terror in Une ténébreuse affaire », The Play of Terror in Nineteenth-Century France, Newark ; London, U of Delaware P ; Associated UP, 1997, p. 130-46.
Ayse Eziler Kiran, « La Révolution et ses référents dans Une Ténébreuse Affaire de Balzac », Frankofoni, 1989, no 1, p. 213-24.
Mireille Labouret, « Le Sublime de la terreur dans Les Chouans et Une Ténébreuse Affaire », L’Année balzacienne, 1990, no 11, p. 317-327.
Pierre Laubriet, « Autour d’Une ténébreuse affaire », L’Année balzacienne, 1968, p. 267-282.
Jacques Maurice, « La Transposition topographique dans Une Ténébreuse Affaire », L’Année balzacienne, Paris, Garnier Frères, 1965, p. 233-8.
Anne-Marie Meininger, « Andre Campi : du Centenaire à Une ténébreuse affaire », L’Année balzacienne, 1969, p. 135-145.
(en) Armine Kotin Mortimer, « Balzac: Tenebrous Affairs and Necessary Explications », The Play of Terror in Nineteenth-Century France, Newark ; London, U of Delaware P ; Associated UP, 1997, p. 242-55
(it) Pierluigi Pellini, « Balzac fra romanzo storico e ‘romanzo giudiziario’: Lettura di Un caso tenebroso », Problemi: Periodico Quadrimestrale di Cultura, Jan-Apr 1996, no 104, p. 50-79.
Franc Schuerewegen, « Une ténébreuse affaire ou l’histoire et le jeu », L’Année balzacienne, 1990, no 11, p. 375-388.
Françoise M. Taylor, « Mythes des origines et société dans Une Ténébreuse Affaire de Balzac », Nineteenth-Century French Studies, Fall-Winter 1985-1986, no 14 (1-2), p. 1-18.
(en) Gwen Thomas, « The Case of the Missing Detective: Balzac’s Une ténébreuse affaire », French Studies, July 1994, no 48 (3), p. 285-98.
André Vanoncini, « Balzac et la ténébreuse naissance du roman policier », Romanische Studien 3, 2016., http://romanischestudien.de/index.php/rst/article/view/57/321

Feltöltés ideje: 2016. júl. 25.
 

Nincsenek megjegyzések: